2010. december 16., csütörtök

Az utolsó évszak - Four Season

Mindig jobbra számítunk

A gyönyörű Four Season hotel vendéglőjébe, a Gresham kávéházba vezetett utolsó utunk.

Szó se róla, a főváros egyik legszebb épülete, nagyszerűen rendbehozva a szecessziós palota, amelyet többek között Róth Miksa kitűnő üvegei díszítenek.

Az pedig kifejezetten kellemes érzés, amint a nagy üvegportál mögött üldögélünk, Butler féle bort kortyolunk és nézzük, amint a Lánchidat lassan belepi a hó.

A Gresham kávéház konyhájáról általában ájult tisztelettel szokás beszélni. Mindenesetre az, hogy a Páva névre hallgató étterem itt az épületben nem bírta sokáig, árulkodó. Vagy túl drága, vagy nem is olyan jó, vagy mit tudjuk mi. (Kiváló kolleganőm szerint, egyszer őt kiküldték, mert túl rövidnek találták a shortját. Namost, hosszú shortot még nem láttunk, másrészt a kolleganőnek ötcsillagos a lába, éppen úgy, ahogy állítólag ez a hely is 5 #-os)

De vágjunk bele. Levesnek egy csirkehúslevest zöldségekkel és cérnametélttel (2300 HUF) választunk. A mű hamar meg is érkezik egy jókora edényben. Az íze tisztes, semmilyen. Nem rossz. Egyáltalán nem. Csak olyan jellegtelen. Miközben itt valami csodára várunk. Lehet, mi követtük persze el a hibát, hogy nem egy gulyáslevest (2600 HUF) választottunk. Hiszen jó barátunk, Szindbád sokszor megmondta, egy vendéglő valódi minőségét a gulyáson lehet lemérni. Ott dől el minden, ami fontos. Hát, nekünk most ez is kimaradt.

Aztán rövid tanakodás után – megfordul a fejünkben egy csirkepaprikás galuskával és uborkasalátával (4700 HUF) éppúgy, mint egy spaghetti „Norma”módra friss paradicsommártással, padlizsánnal és bivaly mozzarellával (3400 HUF), -, de aztán a grillhúsok szekcióban felfedezzük örök kedvencünket, a lazacot (4 700 HUF) és választunk hozzá zöldspárgát. Ha panaszkodnánk rá, hát vessenek minket a medvék elé. Olyan lazac ez, mint mindenütt a művelt világban, ahol képesek megsütni egy jó lazacot. Miért, mit vártunk volna?

De kilátás tényleg felejthetetlen, az épület még mindig gyönyörű.

A kiszolgálás természetesen profi, bár a kabátok felakasztása, vagy az előre lefoglalt asztal kiválasztása okoz némi izgalmat a személyzet körében. Ahogy, amikor viszkit kérünk is, úgy tesznek, mintha még ilyet itt sose tett volna senki Azért, ha itt a gazdag nagybácsi, vitessék el magukat ide.

Gresham Kávéház, Four Season hotel, Budapest, Roosevelt tér 5-6

2010. december 5., vasárnap

A Beretvás, amit szeretünk

A tuti hely

A Beretvás Borháznak és Vendéglőnek elsősorban a vendégszeretetét dícsérjük meg. Első pillanatban persze nem olyan nagy dolog, ha kedvesen fogadják az embert. De aki ismeri az életet, az tudja, meg kell becsülni az ilyet. Jól főzni sok helyen tudnak, nagyszerű borokat sok helyen ihatunk, na ja. De olyan igazi vendégnek lenni mindehhez, na az az igazi. Ezért még utazni is hajlandóak vagyunk. Kerekegyháza nem a világ vége. Kecskemétről csak egy nagyobb iramodásnyi, és Budapestről is huss, hamar leérünk, ha el akarjuk hagyni a bűnös várost és valami tisztesre vágyunk.

Nemcsak a fogadtatás családi, de a konyhán is házias ételek készülnek, no meg kemencében sült specialitások. Büszkék arra is, hogy az ételek alapanyagainak megválasztásánál különleges hangsúlyt fektetnek arra, hogy csak válogatott minőségű, elsősorban a környék gazdaságaiban előállított alapanyagok kerüljenek az asztalra. Vasi pecsenye, vagy marhapörkölt – ez itt a menő.

A szépen felújított, méretes terem valószínűleg ideális méretesebb rendezvényekre is, főleg, ha tavassszal készen lesz a szomszédos panzió. És akkor aztán annak sincs gondja, aki a borkostolás után már úgy érzi, inkább maradna.

És miért ne érezné úgy, ha néhány kellemes és minőségi gyümölcspálinkával megerősítette a gyomrát.

Majd a falatozás után a borkostoló következik. A Beretvás nem saját borokat kínál, hanem jó pincészetek finom borait gyűjtötte össze és értő módon prezentálja ezeket.

Kétségtelen, a környékbéli szőlők borait nem nagyon emlegették a csúcsborok között. De mostanában azért változik a kép, lehet, hogy előbb-utóbb érdemes lenne ezeket az újra felfedezett homoki borokat is bemutatni, hogy igenis akad tisztes köztük.

Mindent egybevéve,a Beretvás kedélyes, jó hely. Olyan, ahol bátran kellemesen érezhetjük magunkat. Ahol annyit ehetünk, hogy utána már mozdulni is alig bírjunk. És még ezt sem bánjuk.

Ha arra jár, nem érdemes kihagyni.

Beretvás Bor- és Pálinkatörténeti Bemutatóhely 6041 Kerekegyháza, Rákóczi u. 108. Telefon: +36 70 372 8859

2010. november 29., hétfő

A mi tiszafüredi Molnárunk


Korhelykedni, az jó

A tiszafüredi Molnár vendéglőben az a jó, hogy roppant nagy a választék, és a hely megőrzött valamit a jó értelemben vett régi típusú éttermek bájából és kedvességéből. Nincs itt csúcsgasztronómia, és kísérletezés vagy frincfranc, csak óriási adagok, kedves kiszolgálás, a megbízható középszer, az állandóság érzése, amelyre oly gyakran vágyik az utazó.
No meg korhely halászlé (1.600 HUF), ami itt a Tiszától néhány száz méterre már – már kihagyhatatlan. Még belsőséget is lehet kérni hozzá ( + 200 HUF, de ma mulatunk). És tényleg rendben, erre vártunk, ezt akartuk a végén kitunkolni kenyérrel. Mondhatni a mi szívünk vagy inkább gyomrunk már meg is van nyerve a Molnárnak. Persze akad próbálkozás még, mondjuk egy vaddisznó-pörkölt (1.800 HUF) vagy egy kacsamell steak mézes, dijoni mustáros segítséggel elkészítve (2.500 HUF) és a sor még hosszan folytatható lenne, ugyanis népes csapatunkkal három egymást követő nap ebédeztünk itt. Persze, mehettünk volna máshová, de ha valami egyszer bejött, akkor minek kísérletezni. És amikor második alkalommal már törzsvendégnek kijáró tisztelettel köszöntöttek és kérés nélkül is érkezett az unicum száraz-fehér-kisfröccs szett, akkor tudtuk, jó helyen járunk.
De vissza a kulináris örömökhöz. Akad itt bableves, füstölt csülökkel (550 HUF), ami hozzáértő tesztelőink szerint bőven hozza az országos átlagot, vagy a csirkemell filé, aszalt szilvával és camembert sajttal (1.600 HUF)– szintén nem lehetne vele egy szakácsolimpián indulni, de ez legyen a szakácsolimpiák baja.
Mindent összevéve, ha az embert jóssorsa erre veti, és elfogad egy tanácsot, inkább itt egyen , mint a szomszédos Balneum Thermál Hotel étkezdéjében, ahol finoman szólva is ellentmondásos élményeket szereztünk. Az egészen gyenge reggeli és az ingadozó színvonalú vacsorák birodalma az, ahol néha megjelenik egy egy ínyencség – mint egy körteleves – amúgy meg a kínos élmény, ami a négycsillagos szálloda svédasztala körül lebeg. De pánikra semmi ok, ott a Molnár, ami ár-teljesítmény viszonylatban teljesen rendben van.
Molnár vendéglő, Tiszafüred, Húszöles u. 31/b

2010. október 24., vasárnap

Ami a travaricás pohár mögött van

Friss fogás a tengerből

Solta szigetén egy édes kis városka rejtezik, pompás kikötővel, amely tulajdonképpen maga a város öble, és néhány hívogató vendéglővel a tengerparton. Stomorska.

Solta szigetének összesen 1479 állandó lakója van, ezért jó okkal feltételezhetjük, hogy a vendéglőket leginkább a turisták tartják fent. Amúgy Stomorska, amely a környék legrégebbi, XVI. századi kikötőjével dicsekedhet, maga is termeli a kulináris javakat. Hiszen mindig is híres volt olajbogyóiról, halászatáról és állítólag szőlőiről is. Bár ezekkel a horvát szőlőkkel és a belőlük készült borokkal nem árt csínján bánni. Mi ugyan valamikor láttunk egy embert, aki állította, hogy ő egyszer ivott jó horvát bort. Ez Vis szigetén történt vele. Valószínűleg Belgrád bombázása idején. Talán Komizán kötöttek ki. Egy negyvennégyes Baváriával hajóztak, de ez történetünk szempontjából majdnem mellékes. Lehet, a belgrádi bombázás és a tenger felett áthúzó bombázók látványa, vagy a kevés turista tette, de egy vendéglős jó bort adott. Vugavát. Méghozá Bijela Vugavát. (Az első v-t b-nek tessék ejteni, hogy megértsék.) Emberünk szerint mézes illatú, aranyló, kellemesen friss, száraz fehérbor volt. Hozzátette, olyan Vis szigeti termelőktől vásároljunk, mint Lipanović, aki barrique változatban is adja, esetelg Ivčević vagy Sviličić. És máris javul a véleményünk a dalmát borokról.

De vissza Stomorskara. Itt a legjobb vendéglő a Turanj. Már az is kellemes meglepetés, hogy a pincérfiú kifejezetten kedves és elég jól beszél angolul. (Valamint németül és olaszul is – hiába, a globalizáció).

A tengeröböl szélén kirakott asztalokhoz persze az alkony pírjában érdemes kiülni. Már a rendelés is komoly szertartás, nagy és vastag étlap érkezik. Nemcsak az errefelé szokásos tengeri herkentyűket adják, hanem húsokat is tudnak sütni.

De persze mi maradjunk a halaknál. A legjobb, ha megkérdezzük, mi a friss fogás. Sőt, szegény halakat kikérhetjük előre, megszemlélhetjük, melyikhez van bátorságunk, melyik rokonszenves, amelyik majd jól csúszik a helyi travarica után. Egy kétszemélyes haltál, a hal minőségétől függően 220-300 kunát kóstál. Persze a szokásos horvát eledelek, mint tintahal grillezve, (230 kuna egy kiló, de hát annyit még egy marcona tengerész sem eszik meg) vagy rákocska, esetleg egy jó polipsaláta (70 kuna) nehezen hagyható ki.

Csirke- vagy pulykamell is létezik (50 kuna) de azért elég elmenni a tihanyi parti büféig. Itt inkább lehet nézni, amint grillezik a húsunkat, vagy amint az orruk előtt megsütik a pizzánkat.

I love you, Croatia.

Itt a Turanjban igen jól főznek. Pörög az üzlet. Mire az öböl túlvégén lehanyatlik a nap, ez a vörösen izzó tűzgolyó, amely még utoljára megcsodálja tükörképét az elcsendesedő nagy kék vízben - hogy ily költőien írjuk le a szitut – már minden asztalnál ülnek. És boldogan esznek, isznak. Mert a szép táj, a sós tengeri levegő, az egész napi hajózás izgalmai, na meg a harmadik slivovoca tényleg gyomrot csinál. A pincérek fel alá szaladgálnak. Mi komótosan fogyasztunk, ahogy azt kell

Konobe Turanj, Stomorska, az öböl jobb partján, ha szembe állunk a várossal.

2010. október 13., szerda

Ezaz - csak a neve a hülye

Jobb mint egy menza

Néha, még érik az embert kellemes meglepetések. Ilyen a hülye nevű Ezaz bisztró a pesti Bajcsy-Zsilinszky utca sarkán. Valószínűleg számtalanszor elmentem már előtte, de inkábba kőhajításnyira lévő Lugast választottam, mert ugye az közismerten nagyszerű.

Valamelyik nap is éppen erre haladtam, és eszembe sem volt megállni –nyilván turistalehúzó hely ez, futott át az agyam helyén lévő valamiben -, de aztán megláttam, hogy menü 850 forint. És arra jutottam, ennyit azért megér egy kísérlet.

Az üzemi menzán már nem lehet 1000 forint alatt megúszni – ellenben büdösben kell sorbanállni, a ragadó tálcákkal, hát ehhez mérjük a kaland nagyságát.

És akkor kiderül, hogy ez egy ekdvesen, otthonosan berendezett bisztró, elég rendes étlappal, kifejezetten kulturált környezettel.

Zellerkrémleves – igen finom, szépen tálalva, aztán egy csirkebrassói érkezik, jó ütemben. Gyönyörűen agyusztálva. S bár valószínűleg ez nem csúcsgasztronómia, de az íze több mint hibátlan. Nagyon jó. Újabb párszáz forintért még desszertet is kérhetnénk, de már nincs hova azt bepakolni.

S ha már itt, nyilván az étlapot is megkukkoljuk. Jó látni, hogy a tojásos galuskával készült borjúpaprikástól (2850 HUF) a ropogós kacsacombon - kandírozott naranccsal és párkáppal át (2950HUF) a vajhal steakig - fokhagymás parajmártással, jázmin rizzsel - (2550 HUF) elég sok minden akad itt.

Láthatóan a környékbeli irodákból ruccanak át a dolgozók – nekik ez a menza, a mázlisták – meg persze a hely topográfiájából következően turisták is megtelepednek itt. Azt kell mondanunk, hogy megtépázott tekintélyű vendéglátásunknak innen csak jó hírét vihetik. Nem egészen 4 eurónyi összegből máshol egy gyorsétteremben sem eszik semmi rendeset.

Amúgy, a sebességre sincs panasz – könnyen, gyorsan jönnek a megrendelt ételek, alig van időnk elmélázni a bárpult tisztes készletei felett – ami persze csak afféle gondolatkisérlet, lévén ebédidőben ki tud inni? De visszatérhetünk tán még ide.

Szóval, ajánlható mindenkinek, aki a pesti belvárosban egy normális helyre vágyik.

Ezaz café és bisztró, Budapest, Bajcsy-Zsilinszky út 15., a Bazilikával szemben

2010. augusztus 17., kedd

Rosenstein, te állócsillag

Jó, Jó, Jó, Jó


A magyar vendéglátás egén akad néhány állócsillag. Az állócsillagot onnan lehet megismerni, hogy évek óta, többé-kevésbé töretlenül tartja a formáját, nem szemtelenedik el, nem nagyképűsködik el a dolgot,sőt, még a dicsőség sem száll a fejébe. (Már amennyiben egy vendéglőnek van saját feje.)
A pesti Rosenstein fogalom. Ide mindig öröm betérni, s távoztunkkor sincsen semmi okunk panaszkodni. Sőt
Egy nyárnapi ebédet költünk itt el. A minőségre garanciának tűnik, hogy egy hátsó asztalnál éppen Bíró Lajos falatozik, aki az egyik legkitűnőbb magyar séf, a Bock bisztró vezetője. Nyilván tudja, hogy hova jár.
Indítunk egy tárkonyos őzragú levessel és egy csésze igen finom korhely-halászlével. Az első kanalak után tudjuk, igen, van még remény, itt még tudják, hogyan kell akár a régi ételeket is rafináltan Pincérünk felettébb kedves és szívesen magyaráz a mi kérdéseinkre. És alig-alig keveri össze, ki mit kér, pedig vagyunk majdnem tizen. És mindenki mást és persze mindenki meggondolja magát néhányszor – de hát nagy a kísértés, nehéz bármiről is lemondani.
Példálódzó felsorolásunkban említsünk meg a bőséges halválasztékból egy lazacfilét roston, tejszínes, bazsalikomos vargányával – amely egyik ifjú Levinünk tetszését azon nyomban elnyerte.
S bár eleinte szemeztünk egy roston báránygerinccel, na persze fokhagymamártással és tojásos burgonya körettel – de aztán alább adtunk a nagy löttyös lendületből és beértük eelkészíteni, úgy hogy a mai kor gyermeke is megnyalja utána a kezét.
Egyébként, itt mondjuk el, hogy az étlap hosszú, nagyon hosszú. gy camembert-rel gratinírozott csirkemell aszalt szilvás rizzsel. Ott van ez is. Legközelebb valószínűleg a szarvasok kerülnek terítékre, de a különféle libamájak is reszkethetnek, mert még megyünk.
A végén még egyikünknek másikunknak lecsusszant egy csokoládé bomba friss eperrel. Ezt pincérünk kifejezetten ajánlotta, még azzal együtt is, hogy mi már jóllakottnak minősítettük magunkat. Szerinte viszont kár lenne kihagyni és milyen igaza volt.
Szóval, a Rosenstein tartja magát – nem egy olcsó hely, de néhanapján ennyi kényeztetést megérdemlünk.
Rosenstein vendéglő, Budapest, Mosonyi utca 3. Közel a Keletihez.

2010. augusztus 9., hétfő

Sellőkkel hörpintgetve

Dalmát harapás

Egy Dalmácia szerte közismert mondás szerint, ha nem láttad még Skradint, semmit sem láttál a dalmát tengerpartból, ha Skradinban nem jártál a Mate vendéglőben, semmit sem tudsz Skradinról és ha nem ittál Anka nénje borából, akkor nem is voltál a Mate-ban.

Mi meg persze szeretnénk ismerni Dalmáciát, Skradint ezt a kis városkát a Krka vizesés alatt komáljuk és bár akad bennünk férfias tartózkodás a horvát borokkal kapcsolatban, azért ezt legyőzzük magunkban, különösen arra az érvre, hogy végülis travaricával vagy slivovicával is operálhatunk, ha nagy a baj.

Fess hajónkat lehorgonyozzuk hát a csendes skradini öbölben és kis gumicsolnakunkkal szállunk partra, valami hollywoodi sztár vagy olajsejk többemeletnyi jachtja mellett.

A Mateban egyébként már Bill Gates is járt, több fröccsöt (a helyiek ezt valamely okból gemist-nek nevezik) is megivott.

Azóta nincs panasz a Windowsokra.

Szóval, képzeljünk el egy tengeröblöt, igazi, kék vízzel, néha még delfinekkel, de sellőlányokkal mindenképp. Pálmafák, délszak, édes kisváros.

És akkor megérkezik az olajbogyó, a sajt és az egészen finom, helyi sonka a prsut (10 dkg 35 kuna - 40-nel szorzandó most éppen) , amelyet a tengeri levegő pácolt éretté. Ilyenkor az ember úgy gondolja, hogy ő az élet császára és kér még egy kancsót, abból a fehérből (40 kuna egy liter), hozzá Jamnica féle ásványvizet(10 kuna).

És nehezen tudja eldönteni, hogy ez tényleg ilyen jó a paradicsommal, a hagymával, az olajbogyóval vagy csak ez a varázslatos hangulat teszi, a tenger morajlásával, a sirályok verregésével.

Mindenesetre a Konoba Mate évtizedek óta üzemel, ugyanannak a családnak a vezetésével.Nagymama, anya, lánya ügyködik itt a kuncsaftok nagy megelégedésére. A férfiágat az errefelé nem oly ritka háborúk tragikusan megritkították – a férjekre, apákra, nagyapákra néhány porosodó, egyenruhás urat ábrázoló kép emlékeztet egy boroshordó felett, rögtön a pálinkás butykosoktól balra. A nagypapa ugyanis törkölypálinkával kezdte itt megalapozni a család jó hírét.

Figyeltük egy darabig, hogy helyiek is beteszik-e ide a lábukat, amiből tudni lehet, ez csak a turistáknak készült, hatásos mű-hely-e.

Jelentjük, valódi, igazi, helyi alkoholisták is feltűnnek itt – ami magunkfajta tengeri utazók számára mindig jó jel.


Konobe Mate, Horvátország, Skradin, a kikötőnél, a nagy fák alatt.

2010. július 1., csütörtök

Az új kedvenc

Járunk-kelünk a városban és új kedvencekre lelünk. Ezek sorában is igen előkelő helyet foglal el egy szerényen meghúzódó hely a hivatali belvárosban, szemben az úgynevezett Fehér Házzal. Talán csak a kirakaton virító „Tasting Zone!” feliratra kapjuk fel a fejünket. Mert kóstolni azt szeretünk. A Drop Shop bor-bár és üzlet is, e kettő ügyes keveréke.

Az ötlet amúgy pofon egyszerű. Minden nap előkerül hatvan féle igen finom bor, esetleg még pezsgő – és ezeket kóstolgathatjuk, kortyolgathatjuk, aztán, amelyiket nagyon megszeretjük, azt rögtön meg is vásárolhatjuk.

Kitűnő alkalom ez arra, hogy relatíve drága, ámde hívogató borokkal barátkozzunk, elérhető áron – hiszen a sokezer forintos palackból elég csak egy decinyi pénzt reszkíroznunk, aztán ha nem jönne be, tovább próbálkozni. A reszkír kicsi, ugyanis a borok igen jók. Szakszerűség – ez lehet a titok egyik nyitja.

Szerintem már ennyi is elég lenne a sikerhez, de itt ennél azért sokkal többről van szó. Már az is komoly dolog, hogy Ráspi féle tapasok ehetők itt. S Ráspit nem kell bemutatni a kulináris kalandoroknak. Most csak a kacsamáj terrine-t említeném, amelynél jobbat ebben a műfajban még sosem. Becsszó. De a kakas-zsír, a házikenyérrel – hát mit mondjak: Isteni.

De itt még ennél is jobb a helyzet. Ugyanis, itt bolondulnak az ügyért, a vendégért.

Hébenstreit Ádám, aki kitalálta ezt a helyet és vezeti – olyan lelkesen csinálja, olyan hozzáértőn és kedvvel magyaráz a borokról, hogy csak csodálkozunk és iszunk.

Ausztrál borokat kóstolgatunk, odahúzódik mellénk, s mintha már száz éve ismernénk egymást, mesél a borokról, a csodás tájról, ahol megteremnek, a távoli borászokról, akik ismerik az adottságokat és a lehetőségeket – hogy szinte látjuk a kengurukat, amint ott szökdécselnek valahol a világ túlfelén, miközben boldogan érik a szőlő, csak azért, hogy itt a Balassi B. utcában, mi majd jókedvre

kerekedjünk, amikor kicsavarjuk a palack nyakát. Kerekedünk.

Merész vállalkozás, jó borokkal, magas színvonalú szolgáltatással előállni, s közben egy errefelé viszonylag szokatlan üzletmenettel próbálkozni, itt ahol délután négy után kiürülnek az utcák. De az ötlet jó, a borok jók, a vendég vendégnek érezheti magát – új színfolt. Hát drukkoljunk neki.

Drop Shop, Budapest, V. Balassi Bálint u. 27., a Jászai Mari téri villamosvégállomásnál

2010. május 28., péntek

Vigyázz, Katica, jövünk


Stefánia fái alatt

Azt hiszem, majdnem mindig ilyenre vágytam. Ugyan a Katica nem úgy kávéház, ahogy az a nagykönyvben meg van írva, hiszen nincsenek földig érő nagy portáljai, óriási terei, de talán még egy billiárdasztal sem szorult bele – mégis kávéház a javából. Olyan igazi, ahol bizonyára gyorsan lehetünk törzsvendégek, ahol otthon érezzük magunkat, kiülünk a teraszra vagy bent iszunk egy-két fröccsöt, miközben dolgozunk, beszélgetünk, vagy éppen a kuncsaftjainkat fogadjuk. Sajnálom, hogy eddig itt én még nem jártam, most pótlom.
Még akkor is, ha mint megtudjuk, reggelizni ezentúl csak 10 után jöhetünk – lágytojástól a zsiroskenyérig, a croassianttól fánkig, ami csak kell – mert honfitársaink az elmúlt néhány hónapban nem nagyon használták ki a reggel nyolc órakor nyíló lehetőséget. Kétségtelen, nincs nagy kultúrája mifelénk a nyilvános helyen való früstökölésnek, de hát mint tudjuk evéssel jön meg az étvágy. Most már csak délelőtt tíz után.
Addig is, most fröccsöt kérünk, mert délután van és ilyenkor azt illik, Nyakas féle Irsai Olivérből (420 HUF) méretik, szódával (180 HUF), kellemes fröccshőmérsékleten, ahogy elvárjuk. A capuccino (490 HUF) finoman gőzölög, miközben mi a Stefánia (azelőtt Népstadion útja, azelőtt Vorosilov út, azelőtt Stefánia) erősödő forgalmát figyeljük a békebeli platánok árnyékából.
De nemcsak kertből áll a világ. Bent kellemes tér, mozgalmas berendezés, talán még ingyen wifi is. Ráadásként rendszeresek itt a kiállítások, képek és festmények – szeretem, ha van valami mozgás, valami ötlet, valami innováció a vendéglátásban.
És az is mennyivel másként hangzik otthon, hogy”Édesem, leugrom egy vernisszázsra!” mint hogy „Megyek és benyomok a haverokkal pár sört!” Még akkor is úribb az első, ha a végeredmény amúgy, ugyanaz.
Egykoron a Katica egy rendes kocsma volt. Én azt is szerettem – gyors Hubira, rossz homoki kisfröccsre mindig jó volt. Álltában fáj a szívem, ha eltűnik egy-egy jellegzetes üzemegység és sablonos, „Ez bárhol a világon lehetne” típusú nyílik helyette.
De a Katicának örülök, mert ennek hangulata van. Vigyázz, Katica, jövünk még!

Katica kávéház és söröző, Budapest XIV. Stefánia út 39., az Egressy út sarkánál

2010. május 7., péntek

Dobló - az iható Magyarországért

Az új remény
Kétségtelen, akadnak örömteli meglepetések is Budapesten. Ezek sorában említsük meg a Dobló Bor Bár névre hallgató relatíve új intézményt, - az ihatóbb Magyarországért – amely üde színfolt a pesti éjszaka borgőzös világában.
Dobló, mert a Dob és Holló utca sarkán terül el, pár méterre a romkocsma kategóriában nyomuló Mumustól és átellenben az intellektuális, kulturális Spinozától.
A romkocsma, mint műfaj zseniális találmány, a város egyik jelképe lett, jobb amerikai vagy angol útikönyv ki nem hagyná a Kazinczy utcai Szódát vagy a Szimplát, és arra már csak az élemedettebb korú éjszakai vitézek emlékeznek, hogy mindez talán valahol a Ráckertben kezdődött el, aztán az ősi Zöld pardonban folytatódott. Megjegyezzük, ma már egyik sincs meg, a Ráckert helyén modern, rideg és szerethetetlen szálloda terpeszkedik, míg a Zöld pardon az elüzletiesedett világ jelképévé vált, hová tizenéves gyermekek járnak úgynevezett ivászatra és mulatásra apuka pénzéből.
A Dobló merészen új irányt szab, itt a romkocsmák hazájában. Nagy üvegportál mögött izgalmas nyerstéglafal, gyönyörű boltozat, már-már kupola. Nem a szomszédos új, és nagyon trendi hely – Négyszáz – mintáját követi, ahová azok járnak, akik mindig tudják, hol kell lenni ahhoz, hogy menő arcnak gondoljanak.
A Dobló, ahogy elnézem, hosszú távra épít. Mert a trendi party face alakok amilyen gyorsan jönnek, olyan gyorsan tovaállnak.
De itt szívesen lennénk törzsvendégek. Könnyed zene, hol egy virtuóz zongorista, hol egy vidám kis cigány banda húzza az autentikus nótákat, de oly jókedvűen, lelkesen, hogy kedvünk támadna megveregetni a hátukat – veletek vagyunk barátocskáim!
Dohányozni bent nem szabad – külön jópont ebben a füstmérgezett világban.
A polcokon vagy kétszázféle magyar bor, pezsgő, pálinka – elég értő módon összeválogatva ahhoz, hogy érdemes legyen próbálgatni. Mi kértünk egy flaska szódát is, mert persze fröccsben utazunk és törkölypálinkában – ahogy az komoly embertől elvárható.
Ha valamin még lehetne javítani az például a sajttál, mert másfélezer forintért ez a kommersz összeállítás elég ciki. A kolbász-szalámi változat sem igazán nyerő, a hozzávaló savanyúval együtt afféle pótcselekvésnek tűnik.
De még ezt is meg tudjuk bocsátani – talán a hangulat miatt. Hogy itt kérem, igyekeznek. Ez azért lett kitalálva, hogy a kedvedbe járjanak, s nem csak azért, hogy gyorsan levegyenek egy komolyabb összegre.
Ha már unjuk a romot, ha már elegünk van a mindig-ott-a tuti-ahol-én-vagyok alakokból, akkor adjunk neki egy esélyt.
A jó borból, a jó pálinkából, a kellemes helyből sosincs elég.

Dobló Bor bár, Budapest VII. Dob utca 20., a Holló utca sarkánál.

2010. április 25., vasárnap

Vörös riasztás: gödi Duna Csárda



Garantáltan rossz,
de már évek óta

A csábító szirénhangoknak tudni kell ellenállni, különben nagy baj lehet – hívja fel újra és újra a figyelmet egy kedves barátunk, bizonyos Odisszeusz. És milyen igaza van. Szóval, ha Gödön járunk a festői Duna parton és már közelítünk a Duna Csárdához, akkor öntessünk viaszt a fülünkbe, vagy jó erősen kötözzük magunkat az árbochoz, hogy a nagyobb bajt elkerüljük. A nagyobb baj alatt értendő az, hogy engedünk a csábításnak és betérünk a csárdába. Erős a vonzás, mert a hely kellemes, játszótér és Duna, finom vízszag és csinos látvány, no és a szabad ég alatt sorakozó asztalok tömege, étkező népekkel ellepve. Oldalt hal sül, néha bográcsban valami hívogató pörkölt, egy másik ablaknál többféle ételt kérhetünk, hogy aztán magunk szállítsuk a régi szép időket idéző asztalokhoz azokat.

És itt jön a bibi. Valami előttünk nem ismert átok ülhet ezen a helyen már évek óta, mert ilyen rosszul főzni, tartósan és kitartóan az már-már csodaszámba megy. Ha garantáltan és üzembiztosan vackot akarunk enni, s ezért relatíve sokat fizetni, akkor tessék csak idejönni.

Miután a hely szép időben mindig zsúfolt – hát az ég adta világon semmi sem ösztönzi a csárda üzemeltetőit, hogy egy icipicit is megembereljék magukat. Minek? Az üzlet megy, a lé dől. Kész passz.

Rendben is lenne ez – illetve nincs rendben, csak talán érthető – ha mégiscsak nem tapasztalnánk valamifajta igyekezetet. Például az egykori pici csárdát fokozatosan kibővítették, felvásárolták az összes szomszédos üzemegységet. Az utcát lezárták és egy nagy teraszt képeztek belőle, játszóteret építettek, hogy az apukák nyugodtan fröccsözhessenek. Rendszeresek a koncertek, a bulik. Oldalt tábla is hívja fel a figyelmet, hogy ezt a terjeszkedést a Széchenyi terv tette lehetővé. Csakhogy az efféle imperialista hódítás még nem hoz még minőséget magával. A közönség meg, eszi nem eszi alapon, nem kap mást. A konkurenseknek a közelben túl sok hely nem maradt. Így ha nem tud ellenállni egy első pillantásra kedves hely vonzásának, akkor úgy jár, mint mi, akik két sült halért négy szelet kenyérért meg némi savanyúért közel négyezer forintot fizettünk ki. Miközben a sülthal éppen ehetetlen volt. A csirkemájhoz adott rosejbni felért egy háborús bűnnel. Az meg csak ráadás, hogy előttünk egy a figyelmeztetésekkel nem törődő törzsvendéget éppen ötezer forinttal csaptak be.

Szóval, vörös riasztás: kerüld a gödi Duna Csárdát.

Duna csárda, Göd, Jósika utca 16. (A gát előtt)

2010. április 17., szombat

A legfinomabb aranysárkány

A Mahr család
jó sárkánya


A szentendrei Aranysárkányban az a jó, hogy, hosszú évtizedek óta lehet ide járni és békés, családias hangulatban a legfinomabbakat enni.

A Mahr család, apa és fia, ráadásul Attila mind a kettő, neve fémjelzi az Aranysárkányt. Ők gondoskodnak arról az otthonos hangulatról is, amibe belesajdul a szívünk: tessék, így is lehet. Jaj de jó. A gyomorról meg csak csak annyit, hogy First Lady korában Laura Bush is itt ebédelt, magyarországi útja során. Értjük a választását.

A látványkonyhában minden a szemünk láttára készül, itt kérem nincs titok, csalás, kotyvasztás. Jó nézni a szakszerű mozdulatokat is már, elképzelni, hogy milyen nagyszerű lesz mindjárt, amit kapunk.

Az lesz. Kezdjük mindjárt a gulyáslevessel cipóban (1.100 HUF) Marhahúsból, zöldségek sokaságával, fűszeresen készül, kézzel gyúrt csipetkével, házi cipóban tálalják. S ha elhangzik a felszólítás, huncut, aki a tányérját meg nem eszi, hát nem jövünk zavarba. Irtózatosan nagyot hibázna az, aki kihagyná ezt a levest.

A rozmaringos báránycomb (3,600 HUF)-nál bizony, megremegünk, hogy csak-csak ezt kellene, különösen, amikor a chef úr elmagyarázza, hogy a báránycombot rozmaringgal pácolják, roston sütik, zöldségekkel együtt grillezik, mentás burgonyapürével tálalják, és külön chilis kesudiómártást kínálnak hozzá. De aztán mégiscsak férfiasabb feladatnak gondolunk egy Angus steak hagymásan, zöldborsmártással (4.200 HUF) mely szegényke dél-amerikai angus marhából vágatik ki, mi jó angolosan szeretjük, grill zöldségekkel, steak burgonyával, sült hagymával erősítünk rá, és a zöldbors mártást is alaposan kitunkoljuk hozzá.


Az étlap izgalmas, az ételek pazarok, a szerviz csodás – a társaság kiváló, őszintén szólva, van olyan érzésünk, hogy itt kellene maradnunk a sárkány gyomrában az idők végezetéig és csak enni, enni, enni.

Kicsit sajnáljuk is a legkülönfélébb turistákat, hogy ők nem juthatnak ide vissza oly könnyedén, mint mi, bennszülöttek. Büszkék kihúzzuk magunkat, a külföldi gourmet-k előtt, hogy nekünk ilyen Aranysárkányunk is van. Két, ily nagyszerű vendéglőssel. Van remény hát


Aranysárkány, Szentendre, Alkotmány u.1/a (A Főtér fölött)

2010. április 3., szombat

Tatai tandori (nem Dezső) a Pikant vendéglőben

Pincétől a muffinig
A tatai Pikant étteremben az a jó, hogy finomat lehet enni, kellemes a kiszolgálás és a városka is sok kedves látnivalót és több kitűnő vendéglőt rejt. Ezek egyike a Pikant. Úgy van berendezve, ahogy a mai kor vendéglátóipari egységeinek belsőépítészei az elegánsat és a modernet elképzelik. Mentségükre szolgáljon a nagy üveg portál, amelyen keresztül szépen besüt a nap és ez megengedőbbé tesz minket az Építők partja poszt-szocreál látványával és az egymás hegyén hátán, a füvön parkoló autókkal szemben.

A pincérek kedvesek, pedig sokan vagyunk, összevissza és sokfélét rendelünk, de állják a sarat. Az olaszos paradicsomleves mozarellával ( (790 HUF) sűrű, ahogy kell, de talán egy picit túl édes. (És mi az, hogy olaszos, miért nem olasz?) Az erőleves (690 HUF) viszont úgy jó, ahogy van, ráadásul sokféleképpen lehet kérni, tojással, zöldséggel, galuskával. A fokhagymaleves (790 HUF) tisztességes alkotás.

Következik utána egy tandori csirkemell (1890 HUF) ami nagyon jól néz ki, ötletes, kedves dolog – és amikor beleharapunk, akkor is úgy véljük több, mint megfelelő. Persze, ha igazi, jellegzetes tandorira vágyunk nem ez a hely fog elsőnek eszünkbe jutni, de semmi gond. Nem bánjuk meg a döntést, pedig azért kedves étkezőtársaink rendeléseit is megpróbáljuk, hát van áttekintésünk. A fűszeres mustárban érlelt pulykasteaket (kaptunk egy zónát, ami 1253 HUF, pontosan) – rendesen megcsinálva, átsülve, érlelve – bátran neki lehet vágni. A pincepörkölt (1960 HUF) nem okoz osztatlan elismerést, unalmas és nem elég „pincei” ez a pörkölt – szebb emlékeink vannak erről a fajta fogásról – lehet ez a hely már túl kifinomult ehhez. Aztán a kósersági szabályok iránt kevésbé érzékeny asztaltársak egy mustáros, fokhagymás sertésflekkennel (1.790 HUF) birkóznak meg, hatalmas adag, mondják róla, hogy igazán ügyesen elkészítve, szaftos, de nem túl zsíros – szóval kitönőre osztályozzák.

Lezárja életünk e fejezetét egy csokoládés muffin, fagylalttal és csokiöntettel (690 HUF) amelyről csak a legnagyobb elismerés hangján szólhatunk és mi azzal a gondolattal gurulunk ki, hogy az élet, mégiscsak szép.


Pikant étterem, Tata, Építők parkja, nem messze az Öreg-tótól, a lángossütők mögött

2010. március 19., péntek

Bécsi szelet Bécsben

Egy hering
a császár-
városból

Mióta Magyarország és Ausztria újra egybesült, úgy ugrunk át egy jót ebédelni Bécsbe, mintha mondjuk Szegedre szaladnánk le. Vagy még úgyabbul.

Bécsben természetesen számtalan kulinárisan is izgalmas hely akad. Ám mi most mégis, mintegy szándékosan, egy közönséges, hétköznapi üzemegységet választottunk, ahová a helyiek is járnak. Leltünk is egy ilyet, a magyarok által jól ismert Maria Hilfer Strassetól egy macskairamodásnyira a Kaiser Strassen.

Kiválasztottunkat nevezhetnénk egy olyan igazi jó átmenetnek a klasszikus hétköznapi vendéglő és a söröző között, félúton. Bent regényes félhomály, de az azért látszik, hogy a pincér olyan lelkesen köszönt minket, mintha törzsvendégek lennénk. Pedig nem is voltunk, nem is vagyunk, nem is leszünk.

Az étlap tisztes, van rajta marhahúsleves (3,10 EUR) vagy éppen magyar gulyásleves, igazi Ungarische Gulaschsuppe (3,90EUR). Maradunk a marhahús levesnél – és nem csalódunk, miért is csalódnánk. Egyszerű, finom, arra való, hogy érezd a gyomrodban a kellemes meleget, a szádban a jó ízeket.

Aztán előételnek bedobunk egy hering salátát (9,50 EUR), már csak azért is, mert a hering és a sör jó barátok, mi pedig képtelenek lennénk két ily jó komát elválasztani egymástól. Ez az a pillanat amúgy, amikor kezdjük úgy érezni, túlbecsültük a képességeinket. A hering saláta ugyanis óriási, néhány Paulaner (3,40 EUR) után inkább csak az a gondolat járja, hogy, mi lesz még itt.

Hát persze, hogy egy bécsi szelet (8,90 EUR) amely szépen hozza a formáját, bár mi olyan szép vékony, és malomkerék méretűt képzeltünk el, itt viszont elég vaskos érkezik, igen alaposan átsütve - de hát mégiscsak ők a bécsiek, nyilván jobban tudják.

Itt már erősen a jóllakottság jelei mutatkoznak meg rajtunk, de egy igazi kuruc nem adja meg magát a labancoknak. Pedig felmentés is érkezik, a kedélyes pincér, megkérdi, esetleg egy dogybagy-t ne adjon-e. Ne adjon.

Legközelebb a halaknak megyünk neki, mert abból is rengeteg van, gondoljuk teli gyomorral, miközben igen finom gyümölcspálinkákkal (2.40 EUR) próbáljuk enyhíteni a túljóllakott érzést.

Hopfenstange, Bécs. Kaisetr strasse 12, a Europa platz-tól pár sarokra.

2010. március 7., vasárnap

Jobb, mint otthon


Dunapark, Dunapark

A Dunapark kávéházban az a jó, hogy nagyszerű a kilátás, az óriási portálok mögül jól mutat a Duna és a budai oldal. Finom érzés itt üldögélni, ennél már csak az kellemesebb, ha eszünk is valamit. Ezúttal Tőkei Kálmán főz nekünk. Előételnek egy kacsamájjal indítunk, ami grillezett körtével kerül az asztalunkra, hozzá olajos-magvas burgonyafánk és az egész egy fehérboros mézmártással nyakonöntve. A kacsamájjal nagyot hibázni nem lehet – mindenesetre a várakozás a következő fogásokat illetően, mindezek után elég komoly.

Egy harcsafilé érkezik, kapros-tejfölös káposztával, vajas burgonyával.

Ennél a fogásnál határozottan azt gondoljuk, hogy ide kellene szoknunk, törzsvendéggé válnunk. Esetleg csatlakozni azok népes csapatához, akik szemmel láthatóan ide rendezkedtek be, afféle munkahelyként is használják a kávéházat – de hát tudjuk, ez az intézmény klasszikusan erre való. Ahogy Kellér Dezső oly találóan megfogalmazta: a kávéházban az a jó, hogy az ember ha itt ül, nincs otthon, és még sincs a jó levegőn.

Talán csak annyi változott, hogy ma laptopokkal vonul fel ide a dolgozók serege és inkább a mobiltelefon csöngését lehet hallani, mint a tollak percegését.

Tegyük hozzá, azért is ideális munkahelynek ez, mert a borválaszték igen széles és a felszolgálás is a tökéleteshez közelít. Vagy el is éri azt?

Amúgy, komoly étlap, benne évszakonként újuló rész, jó időben kellemes terasz. Világos terek, és gyönyörű Bauhaus.

Ennyi bíztatóra a koronát egy könnyed, frivol narancsos-málnás maszkarpone teszi fel. Amely, mint egy légies tünemény tűnik el pillanatokon belül – pedig mi már régen azt hisszük, jóllaktunk, egy falat se fér már belénk. Node ezt kihagyni igazi vétek lett volna.

Mindezt összevéve, igazán ajánlható hely, reggelitől a vacsoráig. Este, jobb napokon hangulatos élő zenével. A Dunapark azt mutatja, semmi sincs veszve a magyar vendéglátásban.


Dunapark, Budapest, Pozsonyi út 28, a Szent István park sarkánál.

2010. február 21., vasárnap

Élet az A38-on

Zenére komponált ételsor

Az A38-as hajó éttermében az a jó, hogy miközben mi üldögélünk az egykori kő- és téglaszállító uszály fedélzetén kialakított modern, világos és kényelmes vendéglőben, a dunai kilátást csodálva, a konyhában Vipler György chef és kis csapata szorgoskodik a mi kedvünkért.

Esetünkben a” mi kedvünk” elsőként egy édeskömény levest jelent. Illatos. Selymes. Aztán utána egy gyönyörű hátszínt, amely sok napig érett, csak a mi kedvünkért. Majd gyorsan megsül, némi zöldség barátságos társaságában.

Az azért nem nagy titok, hogy az ilyesmi véresen, esetleg közepesen átsülve adja ki azt az ízt, amelyért még akár a Filatori gátig is elmennénk. Kétségtelen a magyar gasztronómia sokat tépázott történelmében akadtak, akik jól átsülve kérték. De az ilyenek a szívük mélyén tulajdonképpen a rántott húst szeretik, roseibnival esetleg még uborkasalátával, tehát kár rájuk szót vesztegetni.

Ráadásul itt a végén egy máktorta érkezik levezetőként, maskarponeval, meggyel.

Csinos menü, szép adjusztálás, az ízek harmóniája. Nem csoda, (lásd árak) hogy ebédidőben inkább üzletember külsejű egyének merészkednek be a helyre s fogyasztanak kulturáltan. Este persze más, különösen, ha koncert van – olyankor aztán megy a nagy zabálás. Ráadásul bizonyos koncertekhez a hangulathoz illő ételsorokat is komponál a mi chefünk – ami igazi helyi specialitás.

Kétségtelen az A38 előnyére szolgál, hogy megragadt benne valamilyen kedélyes, alternatívszórakozóhely filing, amit még délben sem nyom el a buissnesslike. A kiszolgálás igyekvő, persze lehetne frappánsabb is, de nincs rá panasz. Nem olcsó hely, de még belefér. Különösen, ha hozzávesszük a viszonylag speciális hely szellemét.

A pesti parton persze ott a flancos Spoon, a zenés Kolombusz. Itt meg ez a kőszállító, amely kétségtelenül hasznos, új életet kezdett. Nem népélelmezési hely. Hanem egy érdekes színfolt, jó konyhával, szép kilátással, érdekes dizájnnal, a városban.

A 38, Budapest, a Petőfi híd budai hídfőjénél.

2010. január 17., vasárnap

Liba - hiba Szegeden

A fejlődés tere



A szegedi London Pubban az a jó, hogy még van remény a fejlődésére. Nemcsak azért, mert Szeged Magyarország kulináris fővárosává kezdi magát kinőni, de azért is, mert pár sarokkal odébb akad nagyszerű minta. A kelet-európai kultúrkör legjobb John Bull vendéglője. Sorozatunkban azon okból nem elemezzük, mert kétszer egymás után nem sikerült helyhez jutni benne. De vissza az úgynevezett London Pub-hoz, ahol a hellyel nincs gond. Bőven elférünk. És, hogy miért „úgynevezett”? Eredetileg ez a Z. Nagy cukrászda volt. Az évek óta bezárt helyen nyitott új cukrászdát (Dugonics cukrászda) a Kárász utca sarkán működő A Capelle tulajdonosa. Majd egy merész húzással a hátában egy angol stílű vendéglőt is beépített. De talán még nincs eléggé bejáratva, nem elég eredeti, nem elég hívogató, még nincs meg benne az a valami, amitől hamarost visszavágynánk ide. Megebédelünk, de a szívünk nem ide húz vissza.A kiszolgálás olyan vasárnap kora délutáni, unottkás. Az étlapon akadnak rokonszenvesnek tűnő fogások. Például a gemenci tüzes szarvas ragu leves – amelynek a magamfajta kulináris kalandor nehezen áll ellen. Enyhén csípős – kis (900,- HUF) és nagy adag (1,400 HUF) is. De amikor megérkezik, úgy gondoljuk, a szegény megboldogult szarvas ennél többet érdemelt volna. Nincs meg benne az a tűz, az a lendület, de még az a Gemenc sem, amit elvártunk. Akkor nézzünk még egy „Révészné halgombóc levesét” (600 HUF). Ez aranyló, pikáns, citromos halleves, filéből gömbölygetett gombócokkal, és amivel hamar megnyerte az én hófehér lelkemet, tejföllel tálalva. Egy nagyságrenddel máris feljebb léptünk. Eredetibb is, alaposabb munka is, innen is csókoltatjuk Révészné dolgos kezeit.Nem húzom az idegeiket. Egy liba tor tál következett )1,950 HUF). S ha szegény liba combja kicsit tán túl szárazra is sikeredett (liba-hiba) a hozzá adott lencse viszont igen ízletes. Feledkezzünk meg a kicsit elhasznált jellegű krumplipüréről, legalábbis a látványáról, mert az ízére nem volt panaszunk.Összevéve, drukkolunk neki, mint minden angol pub-nak Magyarországon. Nem reménytelen, egyenek-igyanak itt, ha éppen erre járnak. De azért a nagy szegedi kulináris kaland nem itt vár ránk.
London Pub, a Dugonics Cukrászdában, Szeged, Dugonics tér 2.