Tanulj meg fiacskám Komédiásni, avagy a Komédás komédiája és a hű szerető

„Tanulj meg fiacskám komédiázni”- dúdolta Béta csak úgy magának, miközben Kőbánya irányából a pesti belvárosba ért. Persze menüt enni, hiszen delet ütött a terézvárosi templom sokat látott, nehéz harangja. „Tanulj meg kacagni, sírni, ha kell” –folytatta, de fél szemmel már a kihelyezett fekete táblán a menü hívogató szavait olvasgatta.

Na ja, hogy a Komédiás nevű jelentős, és oly sok emlékezetes alkalomnak helyet adó intézmény ajtajánál. Igen, itt a Komédiásban esténként senki nem lepődik meg, ha Zerkovitz szól búsongva a zongoránál, miközben Berta és kicsiny kompániája újabb és újabb szíverősítőket rendel magának. Mert az erős szív a hosszú élet titka. A kardiológusok ajánlásával.

De délben csak jó szervezőkészség kell, hogy megtaláljuk a lgideálisabb menüt, mert szerencsére választék errefele van.

A Komédiásban ma például marha húsleves és hortobágyi töltött palacsinta.

Úgyhogy meg is érdeklődjük ez utóbbi tartalmát, de persze, hogy csirkéből készült és különben is, kérdeztem én, hogy hívják azt a halat.

A Komédiás, mint az jobb úri körökben közismert, afféle kedves kis kuckónak van megépítve, igazi törzshelynek, színészek, balett táncosok, kőfaragók és szimbola művészek részére. Ja, és életművészek is járnak ide.

Béta hát helyet foglal egy földszinti üres asztalnál és azonnal vad csevegésbe kezd. Mert itt ugye ismerős az asztaltárs, csak a neve nem ugrik be hírtelen persze, de sebaj, mert neki sem a miénk.

De azért mindig van miről beszélni, az élet egy nagy közös téma, s színész benne minden férfi és nő. De mire ezt végiggondolnánk, már landol is a leves az asztalon. Olyan, igazi jó marhahús leves, szép a színe, az illata, s édesen úszkálnak benne a  kis répadarabok, amelyek mind mind arra várnak, hogy Bétába kerülve béta-karotinná váljanak. Mert az éeltben midnennek megvan a maga pontos helye.

Lehetne egy kcsit forróbb, de talán a főúr úgy gondolta, Béta tüzes tekintete felmelegíti még a leglangyosabb húslevest is.

És utána egy szépen, ügyesen agyusztált hortobágyi palacsinta. Itt jegyezzük meg, hogy az antivilágban szocializáltak sosem kérnének ilyet, lévén közismerten a konyhai maradékok hasznosítására találták fel ezt az ételt, De a Komédisban bízunk, és nem is alaptalan, mert eltekintve attól, hogy talán kicsit fukarabb kézzel kellett volna mérni a sót, ízletes, könnyű darab, ráadásul erős fogazat sem szükséges az elköltéséhez.

S mint a szomszédos asztalnál helyet foglaló, kedves, imertlen ámde régi baráttól megtudjuk, bizony, itt napra-nap nagyszerű déli menüt mérnek, s nem kevés törzsvendég élvezi itt a süppedős kényelmet.

Így hát Béta elégedetten bólint,s felveszi ezt a helyet is a listájára. Mert Bétának  lista léte is már fontos.  Aztán jóllakott gombszemeit körbehordozva a helyiségen, elköszönőleg biccent és már csak a legkisebb kukta hallja, hogy így folytatja a régi komédiás slágert „Ne higgy a barátnak, hű szeretőnek, tanulj meg fiacskám komédiázni, mert minden, minden csak komédia.” Tralalalala

Lovagok a Menzán

A Menza kiötlői jó ötletnek vélték, hogy a kapitalizmus korában felidézik a hetvenes éveket, legalábbis, ami a dizájn és az elnevezést illeti. És nyilván rettentő viccesnek hitték azt a diszkrepanciát, amely így kialakult a szabadverseny korában. Miközben e már-már kultikus Liszt Ferenc téri intézménybe belépve az 1976-os Garzon étterem jut első pillanatban az eszükben. De ne tessék megijedni, természetesesen szó sincs időgépről, meg effajta modern csudákról. Csak egy belsőépítészi tréfáról - semmi többről.

Mert a Menza alapvetően egy jó és kedélyes hely a kétezres évek második évtizedéből. Igyekszik tartani  a színvonalat az amúgy le-lecsúszó Liszt Ferenc téren.

Ezért is határoztuk el Bétával, a gizellatestű budai úriasszonnyal, hogy megvizitáljuk ismételten a helyet, hogy ugye menü szempontból. Mert egy gizellatestű budai úriassszony nem dugja be fitos orrocskáját csak úgy akárhová, még akkor sem, ha pirosra csípte a dér.

Szóval, gyerünk Béta. Ne kéresd magad. A Menza bejáratánál kedves hölgy fogad azzal a hírrel, hogy pár percet várnunk kell, mert telt a ház. De addig álldogáljuk csak ott oldalt, mindjárt szól, méghozzá név szerint, mert gondosan felirja egyikük - na, persze ez sem én vagyok - keresztnevét.

És tényleg, alig telik el kétropinyi idő, már szól, is, hogy a Béta kisasszonynak elkészült az asztala. Ennyi.

A heti menü kikészítve. Tárgynapunkon egy kifejezetten finom húslevest ajánlanak,méghozzá palacsinta-tésztáva, amelynek csak pár fokkal kellene melegebbnek lennie, hogy tökéletesenek lehessen mondani. Zöldség és hús - ahogy az kell. Az adag méretére sincs panasz.

(Sőt, még arr sem, hogy kapunk egy-egy pohár vizet ajándékba. Egyrészt ezért mindenütt plussz pontot adunk, másrészt később még kiderül, hogy ennek lesz szerepe.)

Hamarosan érkezik egy grillcsirke, és hozzá bulgur. A sült csirke az ugye sült csirke, itt általában nem sok helye marad a játékos fantáziának. Itt is csak annyi, hogy úgy megsózták, hogy csak na. Most nem sütjük (sütjük! -fel tetszettek figyelni a szóviccre?) el a régi, és ilyenkor obligát tréfát a szakács szerelmi életéről. Mert az pont senkit sem érdekel. El van sózva alaposan, de legalább tudjuk máris, minek van az a nagy pohár itt tele egy uszodányi vízzel kikészítve nekünk.

Mindezekkel együtt a Menza ilyenkor sem rossz hely. Mert ugyyan bár tömeg van, várni kell, nem elég meleg a leves, sós az étel - dehát ez egy menza. De nem ez a Menza, amelyik ilyenkor is megőriz valamit a hétvégi vagy az esti méltóságából. Talán a pincérek eleganciája, ahogy jó étvágyat kívánnak és rádmosolyognak, vagy a tudat, hogy máskor nem 1.100 forintértkedvesek, hanem ennek a többszöröséből, a fene tudja.

Meg is jegyzi Béta, hogy itt a lazacsteak is igen finom - de persze az drága. Ezért lazacot falni gazdag palikkal kényszerül idejárni - még szerencse, hogy a gizellatestű mindig tud magának választani étvágyához illő lovagot. Így élünk hát, menüről lazacra.

Menza, Liszt Ferenc tér

Só az már nem kell hozzá

Zöldséges vérszívó

A sárkányoktól természetesen nem félünk. Ahogy azt is tudjuk, hogy boszorkányok nincsenek. A vérszívó vámpírokat könnyed kézzel gúnyoljuk ki.  Ettől függetlenül állandó jellegű tettestársunk, Béta a gazellatestű, társaságát ezúttal is nélkülözni kényszerültünk. Úgyhogy egyedül merészkedtünk le a vérszívó, azaz a Dracula nevű egység gyomrába. Miközben Béta, a gazellatestű éppen feladta az utolsó reményt. A postán, borítékban.

De minek is szaporítsuk a szót, amikor itt járunk a turisták szakszerű és alapos megkopasztására szánt kerületben egy macskairamodásnyira a székely zászlóval ékesített főkocsma mellett. A Széchenyi utca eddig kevéssé volt ismert kulinárisan értelmezhető helyeiről, bár kétségtelenül, az utóbbi időben, mintha… De ne szaladjunk előre. Egyelőre ezt az egyfejűt vizsgáljuk meg.

Délután fél hármat  üt el a nagy óra, amikor leereszkedünk a lépcsőn az egészen étteremkülsejű, olyan késő kilencvenes évek divatja szerint készült helyre.  Egy lélek se, de ebből se vonjunk le következtetést.

Az asztalokon ott a menü étlapja, ezért dicséret jár. Mert hiába írják ki pl fekete táblára a bejáratnál, mire leülök, én már el is felejtettem. És vizuális típus lévén az sem elég nekem, ha gyorsan elhadarja a pincér.

Ráadásul, ha jól értjük( óh, hol vagy ilyenkor Béta?) akkor ez heti menü, három levessel, nyolc főétellel és jópár körettel. Ezekből lehet a héten válogatni 950.- HUF- os áron, de aki befizet, annak már csak 850.

Nem beszélve arról az édes-mézes megjegyzésről a lap alapján, amely szerint, ha a törzsvendégnek valami másra fájna a foga, (Bétaaaa!) akkor azt menü árban elkészítik neki, ha „lehetőségeink engedik”.

Az ilyet már szeretjük.

Hamarost ott a csálinger és arra a javaslatunkra, hogy egy gulyáslevest hozzon – meglepett hangsúllyal megjegyzi, hogy valamiért ma mindenki azt kéri, úgyhogy az már nincs. De ajánl helyette egy zöldségkrémlevest, ami nem is szerepel a felsorolásban.

Aztán habozunk a tengeri hal (inkább mi habozzunk, mint az a hal), és egy lecsós csirkemáj között, úgyhogy végül a csevapot választjuk. De csak azért mert a délelőttünket egy félig szerb barátunkkal töltöttük. (Aki most megkérdi, hogy miért nem dűl el egy félig szerb az ólban, annak mars ki!)

És akkor csoda történik. Kisebbfajta csoda – de az is nagy dolog. A csoda kicsi, a levesestál elég nagy. És olyan, de olyan finom zöldségkrémleves lakozik benne, hogy csak na. Pikáns, kicsit talán mentás ízű, remekbeszabott darab. Csak csettintenénk, ha nem lenne a kezünk tele kanállal.

Igen, ez a zöltségkrémleves bearanyozza a napunkat. Ezt emlegetni fogjuk, valahogy úgy, hogy a mi Draculánk az igen – az egy vega vempájör lehetett, mert ez valóban olyan igazian nagyszerű volt. (Vagy nagyszerűen igazi – as you like.)

Utána ár  nem majdnem teljesen mindegy, milyen a csevap?

De. Mert se nem jó, se nem rossz, olyan menüs – de mi most már itt mindent megbocsátunk.

És ígérjük ennek a vámpírlaknak, hogy visszatérünk még ide.

Akkor is, ha nem kaptunk pl egy pohár vizet, ami pedig már sokfele tartozéka a menünek. Akkor is, ha sose érkezett meg az a savanyú, amit kértünk. Ugyan már, mindez kötözködés egy olyan helyen, ahol így értenek a zöldségelvesek nyelvén.

Dracula Budapest, V. Széchenyi utca 14.

(Bonustrack)

Főzelékbár - az ötödik kerületi ingatlanban

A Főzelékbár névre hallgató intézmény - már bocsánat - úgy fest, mintha egy ötödik kerületi ingatlan panamából maradt volna itt. De miután mi is tudjuk, hogy az ötödik kerületben nincsen, és sose voltak ingatlan panamák, ezúton is elnézést kérünk mindenkitől, elsősorban a kerület volt polgármesterétől a Pasa parkból, aztán a Főzelékbár minden kedves dolgozójától, de legeslegfőbbképpen a zöldbab főzeléktől.

A mi kombinációnk, amit megjátszottunk

Szóval, a Főzelékbár. Itt, ezen az egyre inkább el turistásodó helyen amúgy ajándék egy ilyen proletár őszinteséggel működő intézmény. Önkiszolgáló, kicsit zavaros módon megszervezve. Mert sorba állsz a kajádért, azt ráteszik egy tálcára, majd a pénztárnál átveheted. N,a most ugye, többen adagolják a kosztot. Lehet izgulni,a kasszánál, a tiedet nyomják-e a kezedbe vagy sem . Mindez jó alkalmat teremt arra, hogy ismerkedjünk a környék iroda-világának szorgos népével.

Ami az ellátást illeti, nevének megfelelően minden alapfőzelék megtalálható a szortimentben. A sóska, a spenót, a tök, a zöldbab, a szárazbab, talán még a paradicsomos káposzta is. Az árak felettébb moderáltak. Történetünk főszereplője, a menü, mindösszesen hétszázkilencven forint. 

Ezért lehet választani egy levest. Ott jártunkkor francia-hagymaleves, sütőtök leves és az évszaknak kevéssé megfelelő hideg meggyleves ízei közül szemezgethettünk. Aztán ugye a főzelékek. És minden főzelékek lelke, a hangzásvilágában is a létező szocializmust idéző: feltét.

A feltét lehet úgymint rántott sajt, fasírt, zöldség fasírt, gomba, rántott karfiol vagy rántott csirkemáj. Igény szerint. Mondhatnánk, a menük egész arzenálja sorakozik fel előttünk teljes fegyverzetben. Mert a kombinációk száma igen nagy. Gondoljuk végig a hagymaleves babfőzelékkel gombával esetétől egészen a hagymaleves spenót fasírozott lehetőségig. Mindez matematikai lehetőség és kulturálisan inicializált választás.

Nos, mi a magunk csikágói gyomrával a francia hagymaleves, zöldbabfőzelék, rántott csirkemáj mellett tettük le a garast – illetve a hétszázkilencven forintot.

Majd szépen leültünk egy ablak melletti fotelba, egy fémből készült afféle kerti asztalhoz.

A leves nekünk, akik a kalocsai 37. forradalmi ezred kosztján is edződtünk könnyedén abszolválható volt. Sőt. A főzelék a nagyon finom, a csirkemáj pedig a maga módján a csirkemennyország része, kifejezetten ebédezők számára.

Összességében viszonylag gyorsan, kulturáltan lehet menűzni, nem beszélve a tisztes ár- érték viszonyról.

Más kérdés, mit szólt volna mindehhez állandó jellegű tettestársunk, gazellatestű Béta, aki a jóval kifinomultabb budai stíl kedvelője. De miután ő mindig kritikus – de építőn kritikus – véleményével nem befolyásolt minket, miután távol volt tőlünk, azt mondjuk, ide még visszatérünk.

És kombinálunk tovább.

(Budapest, 5, Nádor utca 14.)

Ring ciklus

Szegény combot kivasalták, benne hallgat a sötétség

Úgy határoztunk Bertával, a vagonok és titkos ládák jó ismerőjével, hogy feltérképezzük a város - úgyis mint Budapest - menüs helyeit. Végülis időnk van, tejünk van, hát miért ne tegyük. Hátha más is haszonnal forgatja polgári kalandjaink kulináris leírásait.
Egy ilyen nagy akcióba persze nem lehet afféle gasztro-Hübele Balázs módjára belevágni, hanem csak óvatosan,  a lenini fokozatosság útján fontolva haladni.

Így jutottam el egészen az Andrássy útig,  közben persze kis kulináris társam lemorzsolódott valahol a Menza, a Mozsár és a sarki falafeles Bermuda háromszögében. De ne tessék érte nagyon aggódni, ha máshol nem, majd a Wichmanban alkalomadtán rálelünk.

Enteriőr spanyollal

Szóval, a Ring az Andrássyn. Van emlékünk róla, hogy egykoron itt ért minket a hajnal egy nagy tányér bableves és néhány léha leánypajtás biztató társaságában. De azóta sok lefolyóvíz lement a feketemosogatóban.

Új idők, új szele. Menü.  1140 forintért, ami vállalhatónak tűnik még a mai ínséges időben is.A berendezés proletár őszinteséggel köszönt ránk. Viszonylag szűk hely, posztmodern, közepesen kényelmetlen bútorok, de nincs nagy dráma. Mondjuk, fogast nem lelünk, ezért lehuppanunk egy jókora spanyol család kabátkupaca alá és onnan szemléljük tovább a világot.
A pincér hamar előttünk terem, háromféle menüvan, de esetünkben (fél kettő) már csak kettő, mert az egyik elfogyott.
Kérdi, innék-e valamit. Még jó, hogy innék. Mikor nem innék én? De most, határozott és jellemes nemet intek a fejemmel. Ezt megértőleg tudomásul veszi és egy pillantás múlva megjelenik egy pohár limonádéval, ajándékba. Nem nagy dolog, de én örülök neki.
Na és utána érkezik egy nagyszerű, pikáns lencseleves. A menük világában határozottan állíthatjuk, hogy jól megállja a helyét. mondjuk az újév napjai után vajon miért akarnék még lencsét enni - de nyilvén más meg nagyon akarna, mert nem nyomott be vagy három adagot a jó édes anyjánál. És mitagadás, ez is felettébb ízletes. miután komótosan elköltöttem, már érkezik is a vasalt csirkecomb, krumplipürével. Mint a fenti képen megtekinthető, elég normálisan agyusztálva. A püré krumpliból - tenéked magyarázzam? A comb rendben van, és túlzottan elhízni sem fogunk a zabálástól.
Pincérünk kedvesen érdeklődik, hogy miként ízlett (a leves az agyon bejött) és már ott is a számla. És mi újra szabadon.
Ennyi az egész.
Bátran ajánlható egy ebédre. Jó idő esetén terasz is lesz. és így tovább.
Most pedig keressük meg elveszett barátainkat, akik talán már a Wichmanban csillognak, vagy esetleg a közeli Zsivágóban teáznak, vodkáznak, uborkáznak.
És foylt. köv. Vigyázat, függőséget okozhat.

Aki eltalálja, képük mit ábrázol, az még nem teljesen itta el az eszét

Egy nagyszerű menü déltájt - Maligán borétterem

Csoda az első részben

Minden bizonnyal igazságtalan a Maligán borvendéglőt pusztán egyetlenegy ebédidőben elfogyasztott menü alapján megítélni, de mit tegyünk, déltájt faltunk ott.

Egykoron Litauszki Zsolt, a jeles séf, virágoztatta föl ezt a helyet. Bennfentes információk szerint mostanában a várbéli 21 nevű intézményben lelhető fel a főszakács. De mi maradjunk csak itt Óbudán.

A Maligán Borvendéglő tényleg szerényen húzódik meg a Kolossy piac tőszomszédságában. Szinte véletlenül vesszük észre a tábláját. Némi bátorságot összeszedve, leereszkedünk a meredek lépcsőn. Bátorság meg azért kell, mert kicsit elhagyatottnak tűnik az intézmény. Lent valamivel barátságosabb kép fogad, de valahogy az egésznek mégis olyan a hangulata, mint egy szakszervezeti üdülő ebédlőjének, turnusváltás idején. Sebaj.

Borvendéglő ide-oda, munkaidőben vagyunk vagy mifene, bizony mondom, nem iszunk.

Hanem a menüt kérjük, amely variálható. Egy egyszerű csirkeragulevest kérünk tőkegombával, de elgondolkozunk egy rukkola salátán is, kéksajttal és persze körtével dióval ízesítve.

Amikor perceken belül megérkezik a leves, már tudjuk, hogy jól választottunk. Mi itt nem egy 1,250 HUF –os menű első fogását kaptuk, hanem egy fejedelmi ebéd nagyszerű tartozékát. Az, hogy vártnál jobb, nem mond semmit. Mert ez pompás. Sűrű, kellemes, és nem sajnáltak belőle sem csirkét, sem gombát. A sajnálat tárgya az az, amikor egyszer csak az üres tányér alján koppan a kanál.

A második menet egy zöldborsós rizottó csirkemellel. Magasan van a léc. Az izgalom a tetőfokán, amikor mintegy harminc másodperccel a leves sorsának beteljesedése után megérkezik. Nos, ez is ízletes, alapos, kellemes fűszerezésű. Ha nem is csoda, de hát miért kellene egy egyszerű ebédre bekapott menü minden fogásának magának a csodának lennie?

Őszintén szólva, azzal kelünk fel az asztaltól, hogy 1., ide máskor is beugrunk ebédelni. 2., el kell ide jönni egyszer, tán valami estén, és alaposabban megvizsgálni a borkínálatával együtt.

Maligán borétterem, Budapest, III. Lajos utca 38, a Kolossy piac mellett

Ezaz - csak a neve a hülye

Jobb mint egy menza

Néha, még érik az embert kellemes meglepetések. Ilyen a hülye nevű Ezaz bisztró a pesti Bajcsy-Zsilinszky utca sarkán. Valószínűleg számtalanszor elmentem már előtte, de inkábba kőhajításnyira lévő Lugast választottam, mert ugye az közismerten nagyszerű.

Valamelyik nap is éppen erre haladtam, és eszembe sem volt megállni –nyilván turistalehúzó hely ez, futott át az agyam helyén lévő valamiben -, de aztán megláttam, hogy menü 850 forint. És arra jutottam, ennyit azért megér egy kísérlet.

Az üzemi menzán már nem lehet 1000 forint alatt megúszni – ellenben büdösben kell sorbanállni, a ragadó tálcákkal, hát ehhez mérjük a kaland nagyságát.

És akkor kiderül, hogy ez egy ekdvesen, otthonosan berendezett bisztró, elég rendes étlappal, kifejezetten kulturált környezettel.

Zellerkrémleves – igen finom, szépen tálalva, aztán egy csirkebrassói érkezik, jó ütemben. Gyönyörűen agyusztálva. S bár valószínűleg ez nem csúcsgasztronómia, de az íze több mint hibátlan. Nagyon jó. Újabb párszáz forintért még desszertet is kérhetnénk, de már nincs hova azt bepakolni.

S ha már itt, nyilván az étlapot is megkukkoljuk. Jó látni, hogy a tojásos galuskával készült borjúpaprikástól (2850 HUF) a ropogós kacsacombon - kandírozott naranccsal és párkáppal át (2950HUF) a vajhal steakig - fokhagymás parajmártással, jázmin rizzsel - (2550 HUF) elég sok minden akad itt.

Láthatóan a környékbeli irodákból ruccanak át a dolgozók – nekik ez a menza, a mázlisták – meg persze a hely topográfiájából következően turisták is megtelepednek itt. Azt kell mondanunk, hogy megtépázott tekintélyű vendéglátásunknak innen csak jó hírét vihetik. Nem egészen 4 eurónyi összegből máshol egy gyorsétteremben sem eszik semmi rendeset.

Amúgy, a sebességre sincs panasz – könnyen, gyorsan jönnek a megrendelt ételek, alig van időnk elmélázni a bárpult tisztes készletei felett – ami persze csak afféle gondolatkisérlet, lévén ebédidőben ki tud inni? De visszatérhetünk tán még ide.

Szóval, ajánlható mindenkinek, aki a pesti belvárosban egy normális helyre vágyik.

Ezaz café és bisztró, Budapest, Bajcsy-Zsilinszky út 15., a Bazilikával szemben

Élet az A38-on

Zenére komponált ételsor

Az A38-as hajó éttermében az a jó, hogy miközben mi üldögélünk az egykori kő- és téglaszállító uszály fedélzetén kialakított modern, világos és kényelmes vendéglőben, a dunai kilátást csodálva, a konyhában Vipler György chef és kis csapata szorgoskodik a mi kedvünkért.

Esetünkben a” mi kedvünk” elsőként egy édeskömény levest jelent. Illatos. Selymes. Aztán utána egy gyönyörű hátszínt, amely sok napig érett, csak a mi kedvünkért. Majd gyorsan megsül, némi zöldség barátságos társaságában.

Az azért nem nagy titok, hogy az ilyesmi véresen, esetleg közepesen átsülve adja ki azt az ízt, amelyért még akár a Filatori gátig is elmennénk. Kétségtelen a magyar gasztronómia sokat tépázott történelmében akadtak, akik jól átsülve kérték. De az ilyenek a szívük mélyén tulajdonképpen a rántott húst szeretik, roseibnival esetleg még uborkasalátával, tehát kár rájuk szót vesztegetni.

Ráadásul itt a végén egy máktorta érkezik levezetőként, maskarponeval, meggyel.

Csinos menü, szép adjusztálás, az ízek harmóniája. Nem csoda, (lásd árak) hogy ebédidőben inkább üzletember külsejű egyének merészkednek be a helyre s fogyasztanak kulturáltan. Este persze más, különösen, ha koncert van – olyankor aztán megy a nagy zabálás. Ráadásul bizonyos koncertekhez a hangulathoz illő ételsorokat is komponál a mi chefünk – ami igazi helyi specialitás.

Kétségtelen az A38 előnyére szolgál, hogy megragadt benne valamilyen kedélyes, alternatívszórakozóhely filing, amit még délben sem nyom el a buissnesslike. A kiszolgálás igyekvő, persze lehetne frappánsabb is, de nincs rá panasz. Nem olcsó hely, de még belefér. Különösen, ha hozzávesszük a viszonylag speciális hely szellemét.

A pesti parton persze ott a flancos Spoon, a zenés Kolombusz. Itt meg ez a kőszállító, amely kétségtelenül hasznos, új életet kezdett. Nem népélelmezési hely. Hanem egy érdekes színfolt, jó konyhával, szép kilátással, érdekes dizájnnal, a városban.

A 38, Budapest, a Petőfi híd budai hídfőjénél.

Spartacus ebédje - Szabadság Kávéház

A Disznófejű nagyúr itt zabált

A Szabadság Kávéházban az a jó, hogy újra itt van nekünk, s nem is akármilyen minőségben. A Szabadság Kávéház egy igazi, békebeli kávéház képét mutatja. A belépő azon sem lepődne meg, ha az egyik asztalnál Ady írná lendületesen valamelyik új versét mondjuk a Harc a nagyúrral-t, miközben arrébb éppen Krúdy tárgyalna a hosszú kötényt viselő, felettébb elegáns pincérrel arról, hogy mit ajánl inkább, egy rókagomba-spárga levest vargányagombás buktával (950 HUF) vagy inkább az előételek közül a libamájjal, füstölt marhanyelv terrinét almás-tormás panna cottával (2.650 HUF-ért, kizárólag honoráriumfizetés másnapján.) De Krúdy nincs itt, ma talán a Bucsinszkyba vagy a Japánba ment, Adyt inkább a Három Hollóban tűnhet fel, mert csak az izléses étlap csinos kultúrtörténeti összefoglalójában tűnik fel a hajdani költő, aki előszeretettel járt ide.

Ma inkább lézengő turisták, bankficsúrok, komoly üzletemberek és ráérő úriasszonyok üldögélnek az étteremrészben. Nyilván a city béli lokalizáció az oka, hogy a kávéházakhoz amúgy méltatlan időpontban, este tízkor zárnak.

De – és ezt írjuk a javára egy effajta kényes-fényes helynek, azt sem nézik ki, aki csak egy csésze kávé mellett elüldögél, mondjuk a karzaton, miközben azon elmélkedik, hogy milyen szépen is be lehet rendezni, némi jó ízléssel és rengeteg pénzzel egy igazi kávéházat. Olyat, mint ez. Ahol már reggelit is kaphatunk, az ebéd és a vacsora természetes- lehet kibámulni a földig érő ablakokon, ki a Batthyányi örökmécsesre, a hot-dogot falatozó, unatkozó taxisofőrökre. És közben kellemesen elandalodni azon, hogy mégiscsak van fejlődés. Bár az annalesek tudják, hogy itt 1902 óta működik kávéház, Szabadság néven. Mégis, az én emlékeimben ez egy Spartacus névre hallgató, igen közepes pizzázó volt legutóbb. Ahová persze be lehetett menni, de akkor sem történt nagy baj, ha valaki kint maradt.

De vissza a jóba. A kakasleves csirkemájgaluskával, benne főtt zöldségekkel (950 HUF) talán még a nagy utazó, Szinbád elismerését is elnyerné, ahogy a báránygerinc portói málnamártással, édesburgonya krokettel körítve (4.590 HUF) is olyan, amely gyors választ ad arra a régi filozófiai problémára, hogy van-e az életnek értelme.

Amúgy – bár hosszan sorolhatnánk az ínyencségeket és kölünlegességeket, azt se felejtsük el lejegyezni, hogy napi menü is van ám, ottjártunkkor tejfölös karfiolleves, töltött dagadó, petrezselmymes burgonyával és gyümölcsrízs (1.490 HUF), ami azért mégiscsak jóval barátibb.

Üdvözöljük tehát a feltámadt Szabadság kávéházat, s ha ilyen marad, akkor mindig büszkék leszünk rá. Ha az abszolút jó öt szakáscsapka, akkor azt mind odaítéljük neki.

Szabadság Kávéház és Étterem, Budapest, Aulich u. 8. (Batthyány örökmécsesnél)