Akadnak az embernek nagy és igaz
szerelmei. (Most nem erre a fess úrra gondolok, aki itt vigyorog
mellettem, mint a tejbetök és ki tudja, mi jár a fejében,
miközben kitartóan fixiroz.)
Hanem a kulináris örömökre, amelyek
legszebbikei soha el nem múló élményt adnak ebben a gyorsan
elomló világban.
De csitt, ennyit a költészetről, jön
maga a valóság. Amely kivételesen, szép és finom csak sajnos
hízlal.
Tudják, jártam én már vagy egy
tucatnyi Michelin csillagnál, van hát összehasonlítási alapom.
Jól tudom, hogy a Sárga, amely egy egyszerű Balaton parti
önkiszolgáló vendéglő, messze nem a csúcsgasztronómia.
Amennyiben a „csúcsgasztronómiát” az életidegen, szép, de
rideg, meghökkentő ámde szokatlan ételek elkészítéseként
definiáljuk.
A Sárga abban az érelemben
csúcsgasztronómia, hogy itt nagyon nagyon finom, már-már házias
ízek jelennek meg. Csak éppen a nyári szünet minden napján,
újra és újra. Kérem, a Jókai bableves olyan, hogy a kanál
megáll benne, meg a szívverés is, hogy jaj,mikor ehetek én ilyet
legközelebb. Aztán a halászlevek, pontyból vagy harcsából.
Kérem, én éltem egy nagy tenyerű rabbiátus halásszal, akinél a
halászlé élet és halál kérdése volt. Tudom, miről beszélek.
A Sárga halászleve olyan, hogy a halak kiugranak érte a
Balatonból, hogy én is én is Karcsi bácsi fazekába akarok
kerülni.
Igen, a hely szelleme Károly és
Karcsi – apa és fia, akik szenvedélyes örömmel csinálják azt,
amit. A vendégek nagyrésze törzsvendég – és ismerik és
emlékeznek apró, de oly fontos kívánságainkra. Hogy a bélszínt
mi már-már véresen kérjük, zöldségkörettel és fehér
kisfröccsel.
No, és akkor még szót sem ejtettünk
a vadasmarháról, zsemlegombóccal, amely földöntúli gyönyöröket
kínál. Vagy, ha már a marhák szóba kerültek, a főtt marha
meggyszósszal. Sokáig én azt hittem, ilyen étel csak a napközis
évekről szóló rémálmokban kerül elő. És itt egyszercsak
kiderül az ég a szörnyű gyerekkori frusztrációk után és
megvilágosodunk, hogy nem a meggyszósszal lehetett a baj, hanem a
mindig lompos,undok konyhás nénikkel, akik elrejtették előlünk
teremtett világunk e szép ékkövét.
És akkor most fokozzam a hangulatot
azzal, hogy itt kérem vadételek is vannak. És én ha valamitől
bevadulok, nos, az a vadételek sora. Tudja ezt az én kis lovagom
is, aki sejma mosollyal néz rám és valami olyasmit suttog pörge
kis bajsza alatt, hogy „tárkonyos őzragú leves szívem”. És
ettől megborsózik a hátam és… De hagyjuk, mert ez egy
étteremkritika inkább.
Természetesen mindig van első
osztályú borjúpaprikás, vagy borjú bécsi. De ettem már itt
világklasszis sóletet is füstölt libaszeggyel. Az én nagymamám
ebben verhetetlen volt, akad összehasonlítási alap és ez itt
állja a versenyt.
És még valami. Hogy itt tényleg
megállt az idő. Vagy húsz-huszonöt évvel ezelőtt. És ha van
jóságos és kegyelmes I-ten, amiről még vita folyik a szakértők
körében, akkor húsz-huszonöt év múlva is itt állni fog az idő,
miközben mi kéjesen tobzódunk majd az ízek orgiájában.
Prózailag szólva meg, 1.500 forintból
kihozható egy nagy ebéd, amely után még az amúgy oly kedvelt
délutáni hancúr helyett is csak egy nyugtató, pihentető
Unicumra van erőnk gondolni.
Sárgaház vendéglő
Siófok-Szabadisóstó,
Baross G. u. 104., a strand mellett, a vasúti aluljárónál
Luca
