A sárkányoktól természetesen nem félünk. Ahogy azt is
tudjuk, hogy boszorkányok nincsenek. A vérszívó vámpírokat könnyed kézzel
gúnyoljuk ki. Ettől függetlenül állandó
jellegű tettestársunk, Béta a gazellatestű, társaságát ezúttal is nélkülözni
kényszerültünk. Úgyhogy egyedül merészkedtünk le a vérszívó, azaz a Dracula
nevű egység gyomrába. Miközben Béta, a gazellatestű éppen feladta az utolsó
reményt. A postán, borítékban.
De minek is szaporítsuk a szót, amikor itt járunk a turisták
szakszerű és alapos megkopasztására szánt kerületben egy macskairamodásnyira a
székely zászlóval ékesített főkocsma mellett. A Széchenyi utca eddig kevéssé
volt ismert kulinárisan értelmezhető helyeiről, bár kétségtelenül, az utóbbi
időben, mintha… De ne szaladjunk előre. Egyelőre ezt az egyfejűt vizsgáljuk
meg.
Délután fél hármat üt
el a nagy óra, amikor leereszkedünk a lépcsőn az egészen étteremkülsejű, olyan
késő kilencvenes évek divatja szerint készült helyre. Egy lélek se, de ebből se vonjunk le következtetést.
Az asztalokon ott a menü étlapja, ezért dicséret jár. Mert
hiába írják ki pl fekete táblára a bejáratnál, mire leülök, én már el is
felejtettem. És vizuális típus lévén az sem elég nekem, ha gyorsan elhadarja a
pincér.
Ráadásul, ha jól értjük( óh, hol vagy ilyenkor Béta?) akkor
ez heti menü, három levessel, nyolc főétellel és jópár körettel. Ezekből lehet
a héten válogatni 950.- HUF- os áron, de aki befizet, annak már csak 850.
Nem beszélve arról az édes-mézes megjegyzésről a lap alapján,
amely szerint, ha a törzsvendégnek valami másra fájna a foga, (Bétaaaa!) akkor
azt menü árban elkészítik neki, ha „lehetőségeink engedik”.
Az ilyet már szeretjük.
Hamarost ott a csálinger és arra a javaslatunkra, hogy egy
gulyáslevest hozzon – meglepett hangsúllyal megjegyzi, hogy valamiért ma
mindenki azt kéri, úgyhogy az már nincs. De ajánl helyette egy zöldségkrémlevest,
ami nem is szerepel a felsorolásban.
Aztán habozunk a tengeri hal (inkább mi habozzunk, mint az a
hal), és egy lecsós csirkemáj között, úgyhogy végül a csevapot választjuk. De
csak azért mert a délelőttünket egy félig szerb barátunkkal töltöttük. (Aki
most megkérdi, hogy miért nem dűl el egy félig szerb az ólban, annak mars ki!)
És akkor csoda történik. Kisebbfajta csoda – de az is nagy
dolog. A csoda kicsi, a levesestál elég nagy. És olyan, de olyan finom
zöldségkrémleves lakozik benne, hogy csak na. Pikáns, kicsit talán mentás ízű,
remekbeszabott darab. Csak csettintenénk, ha nem lenne a kezünk tele kanállal.
Igen, ez a zöltségkrémleves bearanyozza a napunkat. Ezt
emlegetni fogjuk, valahogy úgy, hogy a mi Draculánk az igen – az egy vega vempájör
lehetett, mert ez valóban olyan igazian nagyszerű volt. (Vagy nagyszerűen igazi
– as you like.)
Utána ár nem majdnem
teljesen mindegy, milyen a csevap?
De. Mert se nem jó, se nem rossz, olyan menüs – de mi most
már itt mindent megbocsátunk.
És ígérjük ennek a vámpírlaknak, hogy visszatérünk még ide.
Akkor is, ha nem kaptunk pl egy pohár vizet, ami pedig már
sokfele tartozéka a menünek. Akkor is, ha sose érkezett meg az a savanyú, amit
kértünk. Ugyan már, mindez kötözködés egy olyan helyen, ahol így értenek a
zöldségelvesek nyelvén.
Dracula Budapest, V. Széchenyi utca 14.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése